Na de mégis miért?

Közeledik a Fesztivál, közeledik a felvonulás. Számomra teljesen egyértelmű, hogy ott a helyem, mégis, mikor megkérdezik a barátaim, rokonaim a miértjét, hirtelen nem tudok rá mit felelni. Hirtelen nem tudom, mit mondjak. De nem azért, mert nincs oka, hanem mert annyi van, hogy nem tudom, melyikkel kezdjem.

Egy kicsit bennem van az ünnepi feeling. A buli, a felhajtás, hogy mosolyogjunk, és hogy kellőképp megemlékezzünk bátor elődeinkre, akik negyvenegy éve azért harcoltak, hogy ma nekünk jobb legyen.

Egy kicsit bennem van a provokáció is. Bizony, nem tagadom. Ez talán mindünkben megvan, nem csak bennem. Igenis szokjon hozzá mindenki, hogy vannak köztünk az átlagtól eltérő viselkedésű és kinézetű emberek. Hosszú távon, mikor már megszokott lesz a látvány, beérik majd egy vállvonással és elfelejtik a záptojást meg a macskakövet. Még hosszabb távon már észre sem fogják venni.

Bennem van még persze az is, hogy nem kapjuk meg azon jogainkat, melyek heteró barátainknak alapból járnak. Szeretnék én is megházasodni anélkül, hogy bárki megmondja, kivel tegyem ezt – vagy kivel ne. Szeretnék én is gyereket nevelni anélkül, hogy bárki beszabályozná, miként tegyem. Szeretnék az utcán kézen fogva sétálni a barátommal anélkül, hogy bárki rosszallóan vessen rám akár egyetlen pillantást. Szeretnék én is szabadságban élni Budapesten!

Végezetül pedig – és talán a leginkább – azért megyek ki minden évben a Meleg Méltóság Menetre, hogy a magam példájával mutassam meg a még „bújkáló” embertömegnek: méltósággal is lehet melegként élni! Nem vagyunk betegek! Nem kell minket meggyógyítani! Nem kell értünk imádkozni!

Egyszerűen csak el kell (és el lehet!) minket fogadni!

Boldog Pride-ot!

Nagy Milán