A titkolózás sötét viharfelhői

Hány éve gondolkodom ezen? Mióta várom türelmetlenül, hogy én is megírhassam előbújásom történetét és pozitív fogadtatását? Miért hittem azt, hogy az egész csak álom, életem legmélyebb, de legvalóságosabb álma? – Régóta szeretnék ezekre választ adni.

Tomi vagyok, napokon belül 19 éves, de sosem elég érett. :) Az én történetem igazán hosszú és kacifántos, de elmondhatom, hogy tanulságos is. A rádöbbenés és az elfogadás éveket rabolt el tőlem, de most már könnyebben mondom ki, hogy meleg vagyok. Mint minden lélekkel rendelkező ember számára, nekem is komoly őrlődést és azt a bizonyos „lázadást” hozta a kamaszkor. Melegként ezekből a kétségekből sokkal többet kaptam. A lépcsőfokokon felléptem és az elfogadás nehéz útjának végén barátra, társra találtam. Az odáig vezető utat kínszenvedés, kétségbeesés és szűnni nem akaró aggódás jellemezte, hiszen velem az nem fordulhat elő, hogy meleg vagyok. Az sem fordulhat elő, hogy nem lesz nagy lagzim, gyerekek, unokák. Igen, a gyerek az, ami engem éltet. Aztán jött szép lassan a csendes beletörődés, majd az elfogadás. Sőt, mikor egy lépcsőfokkal feljebb lépetem, akkor jött meg az első szerelmes csók. Tényleg a föld fölött repül olyankor az ember.

De a titkolózás sötét viharfelhői a fejem fölött gyülekeztek. Egyre megterhelőbbnek éreztem, már-már teljesen reménytelennek. Nem tartottam helyesnek a dolgot, és úgy gondoltam, a családom sem tartaná annak. Így hát jobb híján egy fél év telt el, ami alatt az első szerelem után jött a második is, megtörtént az, amitől én is féltem. A lebukás veszélyét inkább a könnyebbik útnak gondoltam. „Tomi, meleg vagy? – Igen anya, az vagyok.” Ugye milyen egyszerű?  Majdnem így történt a dolog. Hogy ez így legyen, próbáltam félreérthetetlen jeleket küldeni a családomnak. És most már elmondhatom, hogy köztes megoldás született, aminek nagyon örülök. A bátyám az egyik villamosmegállóban kérdezett rá. Elmondtam, hogy igen, a sejtése arról, hogy meleg vagyok, helyes. Aznap izguló, remegő gyomorral mentem haza. Anyával már nem mertem beszélni. Másnap vettem erőt magamon, az első kínos rész és a kötelező sírásom után megértést és elfogadást kaptam. Egy csodát. Hiszen szeretnek és feldolgozták a melegségem. Én pedig többé-kevésbé boldog vagyok a barátommal. Azt hiszem, még mindig a föld felett járok minden csók után.
Már csak apa van hátra, másnak nem szeretném elmondani. Sok mindentől félek még, és talán jobb ez így. Az idő majd eldönti. A nehezén és elengedhetetlenül fontos részén túl vagyok. A felgyülemlő érzéseket pedig blogban írom le, próbálok tájékozott lenni és mindent megtenni azért, hogy boldog, vidám és előítéletmentes legyen ne csak az én életem, hanem másoké is.

Tomi 19