Miért vonulok fel?

Egy rendkívül forró és hosszú nyáron, még 2007-ben, egy fiú az elveszett önmagát próbálta megtalálni. Néhány héttel korábban az addigi élete egyik legszörnyűbb eseményén ment keresztül: váratlanul elvesztette egy barátját. Az egész élete gyökerestől felfordult, ordítani lett volna kedve, és úgy érezte, tombolnia kell. Csak azért vágyott rá, hogy vérezzen, hogy tudja: még életben van.

Közeledik a Fesztivál, közeledik a felvonulás. Számomra teljesen egyértelmű, hogy ott a helyem, mégis, mikor megkérdezik a barátaim, rokonaim a miértjét, hirtelen nem tudok rá mit felelni. Hirtelen nem tudom, mit mondjak. De nem azért, mert nincs oka, hanem mert annyi van, hogy nem tudom, melyikkel kezdjem.

1997-ben az első budapesti melegfelvonuláson vettem részt először. Akkor eleinte remegő lábakkal vonultam fel az Erzsébet hídtól a Vörösmarty térig és vissza, bújtam a kamerák elől. Féltem attól, hogy az újságból vagy a híradóból megtudják ismerőseim, kollégáim, hogy ott voltam, azaz biztos meleg vagyok.