Körülbelül 4 hónapja kezdtem el nézni egy meleg sorozatot (Fiúk a klubból). Gondoltam, ha meleg vagyok, kezdjek el ilyen dolgokkal foglalkozni. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy belevágtam ebbe a sorozatba. Először csak szimplán tetszett, a későbbi részek azonban olyan üzeneteket hordoztak magukban, amivel akkora önbizalomra tettem szert, hogy elhatároztam, ha nem is mindenkinek, valakinek biztos el fogom mondani a melegségem, méghozzá minél előbb.
Úgy döntöttem, annak mondom el, akivel nagyon jó kapcsolatot ápolok, megbízom benne, de mégsem áll olyan közeli kapcsolatban rokonaimmal, nehogy esetleg valahogyan megtudják ők is a titkom. Egy lánybarátom, az egyik szakkörtársam bizonyult a megfelelő személynek. Tudtam, neki is van meleg barátja, így talán jobban megért engem. Először egyik este (kicsit becsiccsentve) vettem a bátorságot és egy SMS-t írtam neki, ennyi állt benne: "Beszélnünk kell!" Másnap már egyáltalán nem akartam, ismét inába szállt a bátorságom.
Körülbelül két héttel később este leültem a számítógép elé, és elkezdtem írni. Csak írtam és írtam, leírtam a vallomásom, leírtam, mik a félelmeim, leírtam, remélem, nem fog rám máshogy nézni ezután, leírtam, hogy miért is mondom el ezt most neki, és írtam és írtam. Fél óra után, mikor már az ujjaim is fájtak a gépeléstől, eljött a sorsfordító pillanat. Küldjem vagy ne küldjem? Hiszitek vagy nem, ez is egy nagyon nehéz pillanat volt. Ekkor felálltam, ittam egy pohár vizet, köröztem kicsit a szobámban, körülbelül 10-szer próbáltam a kezem a küldés felé terelgetni. 10 perc elteltével rávetettem magam a küldésre, és a levél el is ment.
Mivel ez már későn volt, nem is vártam azonnali választ. Nem tudtam emiatt aludni, másnap a suliban is csak ezen járt az eszem. Végül este felhívott a szakkörtársam. Teljesen nyugodt hanggal elmondta nekem, ő teljesen megért engem, nagyon örül, hogy elmondtam, ha akarok róla beszélni, vagy kérdezni valamit, nyugodtan hívjam, vagy egy találkozót is megbeszélhetünk. Persze én is nagyon örültem, hogy elmondtam, bár a megszokott életemben ez egy olyan változás volt, amit talán még mindig nem fogok fel, ahogy ezeket a sorokat írom.
Másnap rám írt a lánybarátom meleg barátja. Egyből tudtam, itt egy háttérbeli segítségnyújtás játszódott le. Vele is nagyon sokat el tudtam beszélgetni, nagyon örültem, hogy egyből kaptam 2 embert, akinek elmondhatom mindazt, ami 2 év alatt felgyülemlett bennem. Beszélgettünk a "coming out"-om további szakaszáról, az ő előbújásáról, nagyon boldog voltam, hogy megoszthattam minden kérdésem, minden aggályom, és minden örömömet – mivel igen, azok is voltak – melegségemmel kapcsolatban.
Ha visszamehetnék az időben, az elé a bizonyos "küldés" lenyomása elé, nem tenném máshogy... Kaptam egy újabb önbizalomlöketet, ami már arra késztet, nyugodt szívvel mondjam el, ki is vagyok valójában közelebbi barátaimnak, a rokonaimnak, testvéreimnek és szüleimnek.
Elfogadom magam, ez vagyok én, semmi és senki kedvéért nem akarok és nem is fogok megváltozni.