Közel egy hónapot töltött el magányában, egyre mélyebbre és mélyebbre zuhanva a bizonytalanságba. Csak egy kapaszkodót keresett, egy szalmaszálat, ami talán ad némi hamis illúziót. Úgy gondolta, ez a szalmaszál a Város lehet.
Aztán egyszer szörnyű híreket olvasott, amik a Városból érkeztek. Embereket támadtak meg, férfiakat és nőket. Embereket, akik nem csináltak mást, csak a párjukkal kéz a kézben végigsétáltak a Város főútján. A szalmaszál egyre messzebb sodródott, és tudta, kétségbe kellene esnie. Mégis hidegvérrel szemlélte az eseményeket. Közel kétezer hozzászólást olvasott el két rövidnek tűnő éjszaka alatt egy fórumon, majd maga is billentyűzetet ragadott. Eggyé vált az árral, és éles nyelvezettel bírálta a felvonulást ellenzőket. Úgy gondolta, az utcára mindenkinek joga van kimenni. Nagyobbnál nagyobb sértéseket kapott, de ezektől csak erősebbnek érezte magát. Látta, hogy a keresztkérdéseivel és érveivel nála jóval idősebb és tapasztaltabb felnőtteket sikerül összezavarnia, sarokba szorítania és legalább hangyányit változtatni a gondolkozásukon. Hosszú idő óta először érezte úgy, hogy él, de úgy igazán. Néhány nap alatt sikerült leadnia minden addigi feszültséget és sérelmet. A veszteség helyébe a tettvágy lépett.
Ez a fiú én voltam. Úgy gondolom, kötelességem ott lenni a felvonuláson, bármi is történjen. Mert biztos van még olyan fiú egy eldugott kis faluban, aki olyan elveszett, mint én voltam akkor. Talán csak az éjszaka közepén meri megnézni a híreket, mikor a szülei már alszanak, halkan, nehogy bárki is megneszelje, mi megy a tévében. De ha utána egy halvány mosoly jelenik meg az arcán, és egy gondolat futhat át a fején "talán mégsem vagyok valami mutáns szörnyeteg", akkor már azt mondom, megérte ott lenni.
Ott leszek mindenkiért, aki ott volt 2007-ben, Budapesten, és ott leszek mindenkiért, aki ott volt 1969-ben New Yorkban. Ott leszek mindenkiért, aki az elmúlt 40 évben méltósággal viselte, hogy megalázzák őt.
Köszönöm mindenkinek, aki ott volt 2007-ben. Akiket tojással dobáltak meg, akikre macskakövet hajítottak, könnygázt fújtak és akik a szitkok ellenére is mosolyogva vonultak végig az Andrássy úton.
Köszönöm mindenkinek, akik 2007-ben azon a bizonyos fórumon sértegettek, "liberális hülyegyereknek" neveztek és egyéb dolgokat vágtak a fejemhez. Nélkülük nem lehetnék az, aki ma vagyok.
És köszönöm - szintén azon a bizonyos fórumon - annak a húszas évei végén járó hölgynek, akitől az életem egyik legszebb bókját kaptam: "Ha egyszer fiam lesz, remélem olyan lesz, mint te vagy".
Felvonulok ezért a hölgyért is, hogy büszke lehessen a talán még meg sem született gyermekére.
Gergő