Csak magamat martam, nem igazán volt kivel ezt megbeszélnem. Nem tudtam akkoriban, hogy kiben bízhatok, kihez fordulhatok segítségért. Ami az igazat illeti, most sem igen tudnám, hogy ezzel hová forduljak... Melegségem elfogadása akkor már nem jelentett problémát. Szüleim és barátaim, Ismerőseim (akiknek elmondtam) elfogadták, és negatív hatások akkor még nem értek (később fordult tőlem el egy barátom és keresztszüleim, akik nem tudták ezt elfogadni).
Vívódtam, hogy amit csinálok és ahogy az életem a jövőben szándékozom élni, az Isten előtt bűn, és hogy ezt nem szabad.
Míg nem egyik alkalommal a misén a prédikáció alatt elhangzott egy gondolat a plébános szájából, mely szerint Isten azt szeretné, hogy boldogok legyünk és hogy szeret minket úgy, ahogy vagyunk, a hibáinkkal együtt. Persze törekedni kell a jóra, de ha hibát is követünk el, akkor is szeretni fog bennünket. A többi részre már nem is emlékszem, de ez a mondat akkor villámcsapásként ért: Isten szeret engem és ha engem szeret, akkor úgy szeret, ahogy vagyok, mert melegségem nem választott dolog, hóbort, divat, hanem egy állapot, kapott valami, amin változtatni nem tudok. A másik része a mondatnak, hogy azt szeretné, ha boldog lennék. Akkorra már biztosan tudtam, hogy én úgy lehetek boldog, ha magam előtt is bevallom és elfogadom melegségemet, ha nem nyomom el többé érzéseimet. Ezek szerint, ha identitásomnak megfelelő, számomra normális értékek szerint élek, törekszem a jóra, akkor nincs baj...
Ez a történetem... Nekem ez meghozta a belső nyugalmat, és azóta se jutott eszembe ebben kételkedni; kétségek nem gyötörnek. Tudom és bízom benne, hogy Isten szeret és hogy elkísér utamon, mellettem van, és nem neheztel rám azért, mert meleg vagyok.