Az korán feltűnt, hogy a táborokba csempészett pornóújságokban jobban érdekelnek a pasik, de ennek akkor még nem tulajdonítottam jelentőséget. Aztán egy-két sráccal elkezdtünk próbálkozni egy-két dologgal, de még ekkor sem fogtam fel, hogy mi az a melegség. A gimnáziumi osztályban sok nagyon helyes srác is volt, akikről sokat álmodoztam. Ekkor azért már valami derengeni is kezdett a helyzetről. Akkoriban volt az első netes ismerkedésem, de csak egy alkalom lett belőle.
Aztán anyukám észrevette, hogy olyan oldalon is jártam a neten, ahol lehet fiúkkal is ismerkedni. De ekkor még nem lett kimondva, hogy meleg vagyok. Anyukám úgy kezelt, mint egy rossz gyereket. Apukám mondta, hogy elvisz egy szakemberhez. Bevállaltam, hogy elmegyek, mert tudtam, hogy akkor mindenki megnyugszik. Így is lett. Aztán nem beszéltünk a dologról.
A gimnázium alatt nem éltem ki a vágyaimat, leginkább a lehetőség hiánya miatt, meg le is kötötte a figyelmemet az, hogy akkor nyílt ki előttem a világ vallásos értelemben, mert egyházi suliba mentem, és jól éreztem benne magamat. Gimi vége felé és utána újra jött az internetes ismerkedés és a pornó. Ekkor ez utóbbival sikerült lebuknom, de nem egészen egyértelmű módon. Ekkor sem mondtuk ki a dolgot és nem is beszéltünk róla, de szerintem ezután lett a szüleimnek - legalábbis anyukámnak - a dolog világos.
Később elmentem egy bentlakásos pszichoterápiára, ahová végül is szorongásos tüneteim miatt vettek fel. Amikor odamentem, akkor beszéltem a szüleimmel, hogy legyenek tisztában azzal, hogy miért megyek oda. Nem emlékszem, hogy akkor kimondtuk volna a melegségemet, de akkor már tényként kezeltük. Persze nem csak ezért mentem, de ezért is. Aztán egyszer behívtuk a szüleimet egy közös beszélgetésre. Ez előtt megint mondtam, hogy ne csináljanak úgy, mintha ott hallanának dolgokról először. Apukám szemmel láthatóan rosszul érezte magát, és vádolta magát, anyukám meg mindig menteni akarta őt azzal, hogy helyette válaszol. A terápia egyébként jól sikerült, előrébb léptem. Itthon azonban nem beszéltünk a dologról azóta sem. Apukámmal pláne nem. Anyukám egyszer mutatott egy könyvet „Meleg a gyerekem?” címmel, hogy ő ezt elolvasta. Akkor én furcsán éreztem magam, de szerintem neki segített feldolgozni dolgokat.
Egyszer elmentem egy AIDS tesztre. Kevés esélye volt annak, hogy bajom legyen, nem is volt, de ettől én akkor is teljesen bepánikoltam. Csak akkor jött ki a görcs a gyomromból, amikor a szüleimnek elmondtam, hogy mitől szorongok. Azt sem mondtuk ki, de ezzel egyértelművé vált az is, hogy nem vagyok szűz.
A nővérem tudja a dolgot, de a tágabb rokonságom nem.
A „pótanyáim” és a közeli barátaim tudják. Mindig próbáltam úgy forgatni a szavakat, hogy a dolgot ne kelljen kimondanom, de értsék, hogy mit akarok. Értették, és jól fogadták. Ők egy kivétellel mind heterók. Meleg ismerősöm egyébként kevés van, és nem járok meleg helyekre.
Járok egy kisközösségbe, egy hittancsoportba, ahol még nem tudják. Amikor bementem, akkor nem ezzel akartam kezdeni. Aztán meg nem volt rá alkalom, hogy kimondjam. Külön bejelentésszerűen meg nem akartam közölni. Ott egyébként senkinek a szexualitása vagy különbözősége sem téma, ezért én sem akarom azzá tenni. Ha rákérdeznek, elmondom.
A plébániámon és a katolikus sulimban nem tudják. És ez az egyháznak tulajdonított hozzáállás miatt nehezebb kérdés is. Főleg azért, mert szeretnék dolgozni és tanítani az egyházban, és így még kevésbé mindegy, hogy mi rólam a vélemény. Egyébként a lelki vezetőm tudja, és a többiek is, akik tudják, mind vallásosak.
A mostani sulimban egy lány tudja. Jelzett a gaydar, hogy hasonló cipőben járunk, ezért vele leültem dumálni erről. Ő mondta, hogy a hátam mögött összesúgnak, és gyanús vagyok. Ezzel akkor fogok igazán foglalkozni, ha bántás ér, vagy rákérdeznek.
Az igazi nagy kérdés mindig is a magam elfogadása volt. Ma már ki tudom mondani, hogy meleg vagyok, és identitásom részét képezi a melegség. De azért még sok a kérdésem. Egy szociológus nő nyilatkozta a melegfelvonulás kapcsán, hogy a homofóbia más kirekesztő nézettel együtt szokott járni. És a kirekesztőket az zavarja, hogy látják, nem csak úgy lehet élni, és nem csak úgy lehet jól élni, ahogyan ők eddig gondolták, és ezért elbizonytalanodnak saját magukban, és ez tud frusztráló vagy félelemkeltő lenni. Én ezt vallásosként különösen is érzem. A vallásnak az egyik lényege az, hogy kiválasztunk egy értékrendet, és ahhoz ragaszkodunk. És jó esetben nem értelmetlenül ragaszkodunk ehhez. Innen nézve tényleg furcsa, hogyan lehet jó élet az, ami különbözik attól, amit én jónak tartok. Ráadásul én a katolikus egyházhoz tartozom, ahol van pápa, papság, dogmák, szentségek stb.
Biztos vagyok abban, hogy ha egyszer választanom kéne a vallásom és a melegségem megélése között, akkor a vallásomat választanám. De úgy érzem, hogy nem kell választanom, viszont mindent nekem nem szabad, mindenre nem mondhatom, hogy jó, és az út keskeny, amin járnom kell. Ezt az utat keresem éppen.
És feladatomnak érzem, hogy az Egyházon belül is javuljon a melegséghez való hozzáállás. De mindez úgy, hogy közben az Egyház stabilitása, a hit megtartó ereje és a tanítás ne változzon, mert annak nem szabad változnia.
E mellett még az fontos nekem, hogy a férfiasságomat meg tudjam élni. Nekem a férfiasság az, ami egy jelentős kérdés. Sport, fizikai munka, határozottság stb. Amíg a férfiasság érzetem nem csökken, addig a melegségemmel is jóban leszek.
Még egyszer, ismételve magamat, azt tartom fontosnak, hogy lássuk, többféleképpen is lehet jól élni, igaz nem mindenhogyan, és ezek közül ki kell magunknak választani egyet, meg kell tudni indokolni, hogy miért azt választottuk, és aztán pedig tartani kell magunkat a saját értékrendünkhöz.
Ákos 25